Államtudományok-statisztika
BODNÁR-KIRÁLY Tibor
Államtudományok - statisztika
A 18. század és a felvilágosodás a modern statisztikai gondolkodás kialakulásának időszaka. Az elmúlt évek történeti kutatása mégis kevés figyelmet fordított a 18. századi összefüggések tisztázására. Ezen belül is különösen mellőzött területnek számít a tudásterület kialakulásának és diszciplínává válásának kérdésköre. A kutatás fennálló nehézségeit jól szemlélteti, hogy az újabb szakirodalom – túllépve a kora újkori előzményeken – a statisztika modern, egységes fogalmából indul ki, amikor a felvilágosodás és azt követő időszak összefüggéseit értelmezi. Az alábbi forráskiadvány szemelvényei elsősorban a kialakulás időszakára jellemző problémákba nyújtanak betekintést. A válogatás elsődleges célja, hogy közelebb hozza az olvasót ahhoz a sokszínűséghez, ami a 18. századi statisztikát (Staatenkunde) jellemezte. Ezek alapján joggal vetődik fel a kérdés: ha nem a modern értelmezést vesszük alapul, akkor hogyan definiálható a statisztika mint tudomány, illetve mindez milyen további szempontokat vet fel a forrásanyag összefüggésében?
Tudománytörténeti értelemben a statisztika 18. századi fejlődése mindenképpen egy többszintű fejlődést feltételez (enciklopédizmus, empirizáció, intézményesedés). Ebbe a komplex folyamatba az alábbi szövegválogatás csak epizódszerű betekintést nyújthat. A forrásszemelvények a tudomány (Wissenschaft) státuszára emelkedett statisztika 18. század végi, 19. század eleji pillanatképét rögzítik. Ebben a pillanatfelvételben a hangsúly a német egyetemi statisztika (Universitätsstatistik) adaptációjára kerül, amelyen standardizált formája ellenére is látszódtak még a tudománnyá válás és az intézményesülés varratai. A digitális forráskiadás három szempontból is reflexió tárgyává teszi a 18. századi statisztikatudományt. Ezek közül, míg a műfajiság kérdése a kiválasztott szövegek reprezentativitásának problémáját tárgyalja, addig a fogalomtérkép a statisztikai szövegek reflektált fogalomhasználatával, gondolatiságával, illetve jellegzetes logikai felépítettségével foglalkozik. A reflexió utolsó szintjét a tudományos praxis és elmélet kapcsolatának, valamint a politikai tudás határterületének problémakörei képezik. Az elemzési szempontok együttesen arra világítanak rá, hogy a prototudományos jegyek és a tudománytörténeti cezúrák túlhangsúlyozása helyett a 18. századi államleírásokra és statisztikákra inkább a felvilágosodás tudományos kultúrájának reflektált közvetítőiként érdemes tekinteni.
A szövegműfajiság kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy az egyetemi statisztika domináns szövegtípusa a korban a tankönyv és az előadásjegyzet. A sok esetben egymástól nem elválasztható két műfaj a tudományosság és az oktatás, illetve a nyomtatott és a kéziratos kultúra mediális tereinek közös metszetét reprezentálták. A tudományos statisztika típusába a kéziratos szemelvények közül kettő is besorolható. A Sárospataki Református Kollégium természet- és mennyiségtan tanárának, Szilágyi Mártonnak (1748–1790) bázeli és göttingeni peregrinációja idején (1767–1771) készült előadásjegyzete egyértelműen magán hordozta a tankönyvjelleget. A szöveg értelmezésében így nagy segítséget nyújt Gottfried Achenwall Európa-statisztika tankönyvének ötödik kiadása (Staatsverfassung der heutigen vornehmsten Europäischen Reiche und Völker im Grundriße, 1768) abban az értelemben is, hogy a Szilágyi-féle kézirat végig megtartotta az egyetemi tankönyv paragrafusainak számozását. A két szöveg összevetése során így számos egyezés és különbség is felfedezhető a nyomtatott tankönyv és az előadásanyag között. Szintén a tudományos államleírás műfajához sorolható az a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményében található név nélküli, kora 19. századra datált jegyzet (Börzsönyi József: A Tiszáninneni Református Egyházkerület Nagykönyvtárának (Sárospatak) kéziratkatalógusa – 1850 előtti kéziratok. Budapest: OSZK, 1986. 322.), amelynek első és második szemelvénye rendhagyó módon az ember antropológiai jellemzőinek számbavételével közölt bevezető jellegű államtudományos megállapításokat „politikai geográfia” címen. Ezzel pedig egyértelműen rámutatott arra a korban elterjedt gyakorlatra, miszerint az államleíró ismeretek megalapozó jellegű előadására az egyetemi és akadémiai szint alatti oktatási centrumokban gyakran a – rivális tudásterületnek számító – politikai geográfia keretein belül került sor.
A harmadik szöveg műfaját és tematikáját tekintve is eltér az előzőektől. Míg a politikaigeográfia-jegyzet tartalmi értelemben általános statisztikai ismereteket közölt, addig a Szilágyi-féle kézirat szemelvényei Egyesült Németalföldről a speciális statisztika alműfajába sorolhatók. A harmadik forrás szemelvényei ezzel szemben abba engednek betekintést, hogy miként beszélt a bürokrácia a statisztikáról, ha egy új tanszék felállítására került sor a Bécsi Egyetemen. A Bécsi Egyetem Levéltárában található, az adminisztráció nyelvezetét (kuriális stílus) és műfajait (protokollok, hivatalos kérelmek) közvetítő szövegfolyam az 1794-ben a Bécsi Egyetem jogi fakultásának ülésein kibontakozó akadémiai vitába enged betekintést. Az Adolf Grünberger disszertációjában feldolgozott (Ignaz de Luca. Sein Leben und Werk, 1953) forráskorpuszban a két egykori Sonnenfels-tanítvány (Heinrich Joseph Watteroth és Ignaz de Luca) érvelése követhető nyomon azzal kapcsolatban, hogy a statisztikát továbbra is a politikatudománnyal (Polizeiwissenschaft) együtt vagy attól elválasztva érdemes előadni. A szemelvények harmadik közös metszetét a német nyelvűség jelenti. Míg a német nyelv és terminológia a Szilágyi-féle göttingeni jegyzet és az egyetemi protokollok magától értetődő jellegzetessége, addig a magyar nyelvű politikaigeográfia-jegyzetben a német fogalmak csak a kiemelten fontos terminusok mellett lettek feltüntetve zárójelben. Mindez arra enged következtetni, hogy a politikaigeográfia-jegyzet forrása feltehetően szintén egy, a kutatás által eddig nem azonosított német szöveg lehetett. A német nyelv ily módon az államleírás és statisztika terminológiáját is meghatározta. Mindez a 18. század végi és 19. század eleji nyelvi patriotizmus és az anyanyelvű tudomány- és irodalomművelés időszakában nemcsak figyelemreméltó, hanem egyúttal a tudományos nyelv, a politikai gondolkodás és a felsőfokú képzés kapcsolatát is más összefüggésbe helyezi.
A terminológia és fogalmi hierarchia szempontjából a források a 18. századi államfogalom alatt standardizálódó államtudomány problémáiba nyújtanak betekintést. A kiválasztott szövegrészletekben közös, hogy – eltávolodva a 17. századi hagyományos, szuverenitás és jog alapú megfogalmazástól (hatalom) – mindegyik az állam (állam) természetjog által definiált fogalmából indul ki. Összhangban a 18. századi deskriptív írásmóddal, ezek a szövegek már a belső felépítettségükkel is azt közvetítették, hogy az állam megértéséhez a hagyományos hatalmi tényezők mellett egyaránt szükséges a többi rész, de különösen a természeti környezet (természeti erőforrások), a polgári társaság (társadalom) működésének ismerete. Mindez a statisztikai leírás egységesülésére és implicit teleológiájára is felhívja figyelmet. A leírás során így általában elsőként a külső fizikai, természeti tényezők tárgyalására került sor, majd befelé haladva ezt követték a társadalom és az államstruktúra karakterisztikumainak ismertetései. A politikaigeográfia-jegyzetben ez a 18. századi természetjog által tematizált kölcsönösség (szociabilitás) az ember természetes rendje és a történetileg változékony polgári szerveződés, valamint az államrészek között fontos szervezőelvként jelent meg. Az emberről című rövid szakasz az embert mint a társadalmi szerveződés alapegységét értelmezte, amelynek fizikai és erkölcsi tulajdonságai (nemzeti karakter) nemcsak megelőzik a polgári társulást, de egyúttal hatással vannak annak későbbi sorsára (történeti változásaira) is. Az állam – mint az emberi és polgári társulások legmagasabb szerveződési formája – csak a politikaigeográfia-alfejezetben kap szerepet. A statisztikai leírások logikáját követve a politikai geográfia jegyzet is elsőként az állam (a magyar terminus szerint: ország) földrajzi és politikai határainak bevezetését követően tért ki a politikai igazgatás általános fogalmaira (szuverén, kormányformák, államformák). Fogalmi értelemben részletesebb képet nyújt a statisztikai leírás működéséről a Szilágyi-féle kézirat. A leírás itt is elsőként az állam alfogalmához sorolható földrajzi körülmények (határok, folyók és vizek, növény- és állatgazdálkodás) ismertetésével kezdődött. Majd ennek folytatásaként részletesen tárgyalta a Németalföldi Köztársaság legfontosabb termékeit, exportcikkeit, kereskedelmét (iparkodás, kereskedelmi áruk, kereskedőkolóniák), utóbbival összefüggésben pedig a holland gyarmatbirodalom (Holland Kelet- és Nyugat-India) helyzetét. A statisztikai leírás logikája szerint a természeti, fizikai tér (flóra és fauna) bemutatását az ezt lakó népcsoportok és társadalmak számbavétele követte. Hasonlóan a politikaigeográfia-jegyzethez tehát itt is előkerült a németalföldi tartományok becsült népességszáma, illetve a rajta lakó népek fizikai, erkölcsi karaktere. Fontos különbség azonban, hogy a korban a statisztikai leírásokban a hangsúly az ún. „politikai alkotmány” (Staatsverfassung) ismertetésére került. Ez a politikacentrikus megközelítése az államnak a tankönyv és a Szilágyi-jegyzet összevetéséből is egyértelműen kiderült. Egyesült Németalföld esetében Achenwall előadása elsősorban az örökös helytartóság (Stathoulder, Statthalter) kormányzati intézményével foglalkozott (igazgatás és adminisztráció). Ennek megfelelően a Szilágyi-féle jegyzetben a tankönyvnél részletesebb ismertetés található az intézmény politikai, államjogi és tartományi, igazgatási, kormányzati, fiskális és hatalmi reprezentációs vonatkozásaival kapcsolatban. Az utolsó szöveg kakukktojásként nem a statisztikatudomány eszköztárába nyújt további bevezetést, hanem ennek a fogalmi bázisnak a – modern szóval – interdiszciplináris jellegére mutat rá (tudományosság). Fontos tanulsága ennek a forrásszövegnek, hogy bár a tudásterület és az oktatáspolitika kérdéseiből indult ki, fogalmi értelemben nem tudta elhatárolni a statisztikát a többi államtudományi tárgytól. Ezzel kapcsolatban különösen fontos része a vitának, amikor a jogtudománnyal és a politikatudománnyal való összefonódás kerül szóba (jog és politika átfedése, politika és statisztika összetartozása). Nemcsak abban az értelemben, hogy ez szolgáltatta a fő indokot Watteroth számára ahhoz, hogy továbbra is segédtudományként kezelje a statisztikát, hanem mert ezzel az érvvel mutatott rá arra, hogy a 18. századi Közép-Kelet-Európában egy tudásterület tudományos státusza alapvetően nem a fogalmi függetlenséggel, hanem az intézményen belüli státusszal (tanszékalapítás) állt kapcsolatban.
Az intézményi státusz és a diszciplína önálló művelésének összehangolását a legtisztább formában a 18. század során a Göttingeni Georg-August Egyetem valósította meg. Habár Göttingen ebben az értelemben nem általános szabálynak, hanem kivételnek tekinthető, az ott látott tudományszervezési gyakorlat a Habsburg Monarchia egyetemeire, és így az államtudományok magyarországi történetére is nagy hatást gyakorolt. A statisztika esetében Bécs jelentette a mintát, ahol a tudásterülettel kapcsolatos emancipációs törekvések a jogi fakultás keretei közé lettek szorítva. Ez a szisztéma tehát egyszerre tartotta fent a jog- és politikatudomány primátusát az oktatásban és szabott gátat egy, a göttingenihez hasonló gyakorlat meghonosításának (politikatudományi tanrend). A németországi fejlődés ellenére ez a „korlátozottság” a korszakban a statisztikát végig az önálló tudományművelés és a segédtudományi státusz közötti szinten tartotta. Az tehát, hogy ebből a szempontból minek tekintjük a statisztikát a 18–19. századforduló időszakában, egyszerre tudománypolitikai és tudománymorfológiai tényezők függvénye.
A tudományalaktan kapcsán a három forrásszöveg hitelesen támasztja alá azt a következtetést, miszerint a relatív gyökértelenség és a regionális különbségek ellenére a statisztika nagyon hasonló módon működött a Habsburg közép-kelet-európai régióban, mint az észak-német protestáns egyetemi kultúrában. Erre a legkézenfekvőbb példát a diszciplína minőségével és független művelésével kapcsolatos bizalmi deficit jelentette. Ami éppen annyira aktuális kérdés volt a göttingeni mintaintézmény falai között, mint a Monarchia központi egyetemén. Ebben a kontextusban a statisztika egy olyan empirikus politikai tudásformát képviselt, amelynek általános politikai és polgári hasznát szintézisjellege határozta meg. Az elmélet és gyakorlat kora újkori relációjában az államleírás így azt a hiányzó empirikus láncszemet jelentette, amely összekötötte az elméleti államtudományt a politikai praxissal (Staatspraxis). A természetjoggal (natürliche Staatsrecht), valamint a gyakorlati és a praktikus politikatudománnyal (Staatsklugheit, Polizeiwissenschaft) szemben a statisztika így a 18. század során sem hozott létre egy koherens államfilozófiát vagy államelméletet, de a helyes kormányzás elvi-gyakorlati fogásait, közhelyeit sem lehetett kiolvasni belőle. Célját tekintve a statisztikai államleírás feladata az európai államokkal kapcsolatos tény- és adatszerű információk pragmatikus összefoglalására korlátozódott. Azaz egy olyan empirikus tudásbázis létrehozására irányult, amely a folyamatos aktualizálásnak köszönhetően mind az államelméletek, mind a gyakorlati politika területein bármikor felhasználható volt. Fogalmi szempontból nézve a 18. századi statisztika ugyanakkor már nem csak politikatudomány volt a szó hagyományos értelmében, hiszen tapasztalati terébe már a természet, a társadalom és az állam összefüggései egyaránt beletartoztak. Ennek a több tudásterülettel is közös tapasztalati térnek köszönhető az, hogy mint diszciplína, a statisztika a korban végig közeli kapcsolatban maradt az államtörténet (Staatsgeschichte, Staatshistorie) és a politikai geográfia (Erdbeschreibung) megközelítéseivel.