Bethlen Miklós Alvinczi Péternek, Bethlenszentmiklós, 1693. június 3.
Adatlap
Bethlenszentmiklós, 1693. június 3.
Kötelesen szolgálok édes komámuram kegyelmednek, etc.
Kegyelmed 13. és 20. praesentis költ leveleit is becsülettel vettem; ezt a komámasszony két levelét eddig is elküldtem volna, de valami más alkalmatosság reménysége tartatta velem; immár nem tudok mit írni kegyelmednek, hanem hogy kegyelmed is vitesse fel komámasszonyt, mint Czabanius uram; még jobb lett volna együtt járniuk – de ez tréfa! Az arendáról kegyelmed mit írjon, látom; de én abba kegyelmednek az én censurámat még a télben megírtam vala, és én bizony úgy hiszem, ha az az arenda dolga ne találtassék ugyanazon emberektől, akik az egész dolgot remorálják, kegyelmed eddig Gálfalván volna. De erről úgy hiszem, az urak publico nomine fognak kegyelmednek írni nemsokára. Az Isten itt a mezőkön sok helyt szép áldását kezdette mutatni. A szőlőkön nem annyira; de mindegyiket a jégeső sűrűn kezdte járni. Az én vásárlásom lehozására olyan sietve nem szorgalmatoskodom; mert a leányom lakodalma őszre haladott, hanem a confectumokat is csak vegye meg kegyelmed; de talán nem kell 25 forint ára. El sem tudná ember hozatni; nekem 10. asztalhoz kell, mindegyikre csak 3. vagy 4. -féle apró ezüst csészékbe. Ehhez képest vehet kegyelmed. Sokkal nem kívánom kegyelmedet terhelni: amaz apró fehérfélét itt is nem igen drágán kaphatni; hanem négy fehér szövetneket azt ugyan csak hozzon kegyelmed, - bolondoskodjanak vele, ha az Isten meg nem gátolja. Én az én részemről nagy hiábavalóságnak tartom, de a közönséges bolond szokásból ki nem állhatok egyedül. Isten oltalmazzon! De ha mi zenebonát értek, komámasszonyra lesz gondom. Nekem, in privato, az én dolgaim igen nagy panaszra méltók! - Ezt a veszett commissariatust, igaz dolog, valami hitvány fizetésért viselem! de a cancellariára mely secretarius és jó diákok nélkül soha Erdélyben, ilyen súlyos nem volt, mint most, - egy pénz jövedelmem, sem fizetésem. Más jó uraim dolgát nem irigységből hozom elő; de egynéhányan vannak őkegyelmük, kik bizony most is ugyan mind kapogatnak zsebbe valót, sőt némelyike talán sohasem úgy, mint most! - Én mindenkor csak a porba esem; noha tudja Isten, s ember, ha heverek-e? S hogy élek? - Arra a rossz huszti titulusra is egy csepp vitulusom sincs; magam költségemen tartok az országnak postákat, deákokat; bizony nem győzöm, ha őfelsége az úr, Kinsky uram, Strattman uram, s más jóakaróim (ha vannak!) grácziájok által a tavalyi fizetésemet a cancellariára, huszti kapitányságra ki nem adatja. Ide miközénk zlótit rettenetesen hozzák, és azzal a marhát úgy eldrágították, hogy egy borjús tehén 20. forint; egy pár ökör 60. 70. 80. 90. 100. 120. forinton is elmegyen. - Én urgeálom az árakat, hogy mind zlotról, marhákról consultálkodjunk, és praeveniáljuk a gonoszt! - a generális is javallja. - Most már az húst a mészárszékben denz (azaz: denariis) 4. 5. sem kaphatni. Ha az udvart nem offendálnánk, mi a marhakivitelt megtiltanánk: mert bizony sem német, sem magyarnak nincs mit enni majd. - De a zlotot mint orvosoljuk? - én nem tudom. Aperte fel, vagy kitiltani nem lehet. Gondolkoztam én úgy, hogy csak ilyen tilalmat tennénk: 1. Valaki Erdélybe pénzt hoz, - ne legyen szabad, csak tiszta zlótot hozni; hanem 2/3-a a kihozott pénznek legyen másféle pénz. 2. Ne legyen szabad az országból, csak tiszta poltura, susták, tízpolturásokat kivinni, hanem valaki pénzt visz ki, legalább ½ legyen zlot; ámbár a többi legyen másféle pénz. Igazán jó volna, ha kegyelmed erről elméjüket venné odafenn a minisztereknek, mert bizony a militia sem subsistál a hús miatt. A pénzzel pedig félek, hogy az ország megromlik. - Isten hozza kegyelmedet már valaha örömmel haza.
Bethlenszentmiklós, június 3, 1693.
Kegyelmednek komája, szolgája