Medicina
KRÁSZ Lilla
Medicina
Az európai tudományosság 1770 és 1830 közötti periódusát Reinhardt Kosellecknek az 1970-es évek óta elterjedt fogalomhasználatával élve átmeneti időszakként (Sattelzeit) tartja számon a tudománytörténet-írás. A medicina tekintetében ez a folyamatként értelmezhető átmenet nem a gyors és látványos áttörést hozó nagy elméleti felfedezésekben, technikai-materiális újításokban, sokkal inkább a tudásszervezésben, a tudás tereinek funkcióváltozásaiban, az intézményesülés-adminisztráció-igazgatás egymással szorosan összefüggő hármasának dinamikájában, a megfigyelés kultúrájának átalakulásában, új standardok kialakításában, a betegágy mellett végzett „terepmunka” felértékelődésében, és nem utolsó sorban a tudásmegosztást szolgáló régi, akár az antikvitás óta létező médiumok és írásmódok átalakulásában, újak megjelenésében ragadható meg. Eme komplex, alapvetően az egyéni orvosi-gyógyítói életutak és teljesítmények szintjén zajló folyamatok jól leírhatónak tűnnek a respublica litteraria, a természeti és emberi erőforrások, a testfelfogás, az adminisztráció és rendészet alkotta fogalomháló segítségével.
A magyarországi medicina tekintetében a fentebb körvonalazott átmenetet az egyén szintjén jól illusztrálják a különböző műfajú egodokumentumokból (pl. útinaplók, végrendeletek, levelezések) kibontakozó (tudós) orvos-profilok. Kollektív szinten a vizsgált időszakban bekövetkezett átalakulás leginkább a rendészetalapú modern állam- és társadalomszervezés részeként a (köz)egészségügyi szervezetrendszer tendenciózus kiépítése nyomán megjelenő új episztémikus műfajokkal (pl. egészségügyi jelentések, orvosi topográfiák, orvosi statisztikák) kapcsolatba hozható írásmódok, regisztrációs és standardizációs gyakorlatok, archiválási és szelekciós technikák alapján rekonstruálható.
Az orvos-profilok vizsgálatakor fontos magunk előtt látni, hogy az orvosi tudás megszerzése tekintetében a 18. századi Magyar Királyság különleges helyet foglal el a korszak európai tudástérképén. Mivel 1770-ig nem létezett Magyarországon a medicina tudományának legmagasabb szintű elsajátítását szolgáló univerzitás, ezért minden hazánkban működő orvosdoktor valamely külföldi oktatási centrumban szerzett oklevéllel rendelkezett: a protestánsok rendszerint német, holland, valamint kisebb részt a svájci egyetemek felé orientálódtak, míg a katolikusok a bécsi, de a század közepéig, a Habsburg oktatásügyi reformok bevezetéséig (1748/1749), leginkább Itália nagyhírű orvosi fakultásait (kiemelten Padova, ritkább esetekben Bologna, Róma) látogatták. Ez a helyzet egyfelől jelentős hátrányokat eredményezett a magyarországi tudásszervezés, a tudásközvetítés szervezeti és mediális hátterének kialakítása tekintetében (pl. tudós társaságok, szakfolyóiratok hiánya), ugyanakkor a sokfókuszú peregrinatio medica hungarica révén a külföldi egyetemeken tanult orvosok a korabeli Európa legkorszerűbb oktatási központjaiból hozták haza a legkülönbözőbb tudományos elméleti és módszertani koncepciókat, gyakorlati orvostani ismereteket, szakirodalmat, elősegítve ezzel heterogén tudásformák és tapasztalati anyag egyidejű adaptációját, s ezáltal a régióra jellemző sajátos gyógyítói hagyomány kialakulását. A külföldi orvosdoktori diplomák túlsúlya a nagyszombati/budai/pesti orvosi fakultás – európai viszonylatban kései – megalapítása után, különösen a protestáns felekezethez tartozók körében, továbbra is jellemző maradt. A peregrinatio medica hungarica azonban nem csak az egyetemi oklevél megszerzéséhez szükséges stúdiumok abszolválását jelentette, hanem vagy már a képzés alatt, de jellemzően a diploma kézhez vétele utáni egy-két hónapos - anyagi erőforrások függvényében - esetenként akár több éves, a szakmai kapcsolati háló építését, gyakorlati készségek és képességek megszerzését célzó, gelehrte Reise-típusú nyugat-európai tanulmányi utazást is.
Utóbb a Pesten praktizáló Cseh-Szombathy Sámuel (1757-1838) képzési profilja jól példázza a 18. század második felében, a 19. század első évtizedeiben működő magyarországi protestáns orvosdoktorok tudományos célú utazásainak jellegzetes színtereit, célszemélyeit, az utazásszervezés módszertani sajátosságait, és nem utolsó sorban a megszerezhető tudásformák, gyakorlati tapasztalatok karakterét. Cseh-Szombathy 1786 és 1789 között a göttingeni egyetemen folytatott orvosi tanulmányai után, praktikus okokból - a Habsburg Monarchiában érvényben lévő, a külföldi egyetemeken szerzett oklevelekre vonatkozó nosztrifikációs kötelezettség teljesítése érdekében - két szemeszternyi időre a bécsi egyetemre iratkozott be, s itt szerezte meg 1790 júliusában az orvosdoktori oklevelét. Útinaplója tanúsága szerint 1790 decemberében Bécsből indult útnak, s utolsó bejegyzése alapján 1792 májusában még Angliában tartózkodott. Cseh-Szombathy útinaplója különlegességét elsősorban az adja, hogy mindezidáig a magyarországi orvosok tanulmányi és/vagy tudományos utazásairól igen kevés elsődleges forrás (pl. útinapló, album amicorum) került elő: a korszakban jellemző magyarországi orvosprofilok sokkal inkább orvosdoktori disszertációk részét képező rövid életrajz-töredékekből, nekrológokból, levelezésekből rekonstruálhatóak.
Cseh-Szombathy a közel két esztendeig tartó utazása során német földön Erlangenben, Bambergben, Würzburgban és Mainzban töltött hosszabb időt, majd innen Hollandiába ment, ahol Nijmegenben, Haarlemben, Franekerben, Leidenben, Hágában, Delftben és Rotterdamban tett rövid látogatásai mellett a fő célállomásai Amszterdam és Utrecht voltak. A leghosszabban, mintegy nyolc és fél hónapig Angliában időzött, ám az itt szerzett élményeiről igen szűkszavú, mindössze néhány oldalas leírást ad. Tájékoztat mindenről, ami orvosként felkeltette érdeklődését, mindenről, amit látott, megtapasztalt és későbbi orvosi praxisára nézve hasznosíthatónak ítélt. Minden városban, ahol hosszabb időt töltött, felkereste az egyetem orvoskarát, az egyetemi klinikát, az orvos-sebészeti kollégiumot, a szülőotthont, a botanikus kertet, az anatómiai színházat, a fizikai instrumentum- és más természettani gyűjteményeket, a kémiai laboratóriumokat, az obszervatóriumokat, a városi és katonai kórházakat, a lelencházakat és a tébolydákat. Mindemellett hosszasan időzött orvosok, arisztokraták privátbibliotékáiban, ahol a kor szokásainak megfelelően régi kéziratokról sajátkezű másolatokat, kurrens orvosi szakkönyvekről jegyzeteket készített. Naplójában tárgyszerű, rövidebb leírásokat ad az orvosi oktatás színvonaláról, az általa vizitált kórházak állapotáról és felszereltségéről, valamint azokról a műtétekről, amelyeken maga is asszisztálhatott. Feljegyzései közé bekerültek azok a kórházi esetleírások is, amelyeket már végzett orvosként a diagnózistól a végkifejletig tevőlegesen is végigkísérhetett.
Kapcsolati hálója építésében, utazása során az éppen aktuális úticéljainak megtervezésében úgy tűnik, hogy a legfontosabb összekötő kapocsnak egykori göttingeni tanulóévei, s ezáltal Göttingenhez kötöttsége volt a leginkább meghatározó: minden nehézség nélkül jutott be azokba a tanintézetekbe, kórházakba, könyvtárakba és gyűjteményekbe, ahol a Georgia Augustán végzett, időközben nagy reputációval rendelkező pozicionált tudósok dolgoztak: így találkozott többek között a neves természettudós Samuel Soemmeringgel (1755-1830), a mainzi egyetemen orvositerápia-professzor Georg Wedekinddel (1761-1831), vagy ottjártakor a mainzi egyetem könyvtárosaként működő nagy világutazó természetbúvár-etnológus Georg Forsterrel (1754-1794).
Cseh-Szombathy Sámuel paradigmatikusnak tekinthető képzési profilja is jól mutatja, hogy a korabeli respublica litteraria integráns részét képező magyarországi orvostársadalom számára a tudás megszerzésében a legfontosabb episztémikus színtérként értelmezhető orientációs pontok egyfelől szervezetileg az egyetemekhez köthető kórházak, botanikus kertek, anatómiai színházak, természettani-, instrumentum- és preparátumgyűjtemények, laboratóriumok, valamint könyvtárak voltak, másfelől fontosnak tartották meglátogatni a szociális gondoskodásnak éppen a tárgyalt korszakunkban megújuló intézményeit (lelencházak, árvaházak, dologházak, tébolydák).
A respublica litteraria európai és magyarországi hálózatában egyaránt otthonosan mozgó orvosok profiljának fontos szegmenseként értelmezhető a Pierre Bourdieu-i értelemben vett orvosi habitus, amely az egyéni szocializáció során elsajátított, a mindennapi életben és szakmai tevékenységben, vagyoni állapotban, közéleti szerepvállalásokban, vagy akár tudományos mecenatúrában is kifejeződő értékeket, normákat, magatartásmintákat reprezentál. Mindez jól nyomon követhető Cseh-Szombathy Sámuel és hasonló képzési utat bejárt (közel hat esztendeig tanult előbb a franekeri, majd a göttingeni univerzitásokon, diplomáját végül ugyancsak Bécsben szerezte meg), utóbb szintén Pesten praktizáló orvos testvérbátyja Cseh-Szombathy József (1748-1815) 1815-ben keletkezett testamentumaikban. Mindketten nyilatkoznak a korszakban mind mennyiségi, mind minőségi szempontból egyedülálló, mintegy 3700 orvosi szakmunkát tartalmazó, közösen gyűjtött könyvtárukról. Ugyanígy pénzadományt tesznek a pesti református gyülekezeten kívül a debreceni, sárospataki, pápai református tanintézetek javára. A testvérpár orvosi habitusának részét képező vagyoni állapota, ingó, ingatlan és pénzbeni javaikról való hagyatkozásaik tekintetében kirajzolódik egy kép, amely azt mutatja, hogy meglehetős jómódban élhettek: értékes tárgyakkal berendezett lakásaik, jó lovak, kocsi, csinos háztartás cselédekkel. Különösen figyelemre méltó a testvérpár idősebb tagja, Cseh-Szombathy József végrendelete és a hét esztendővel később ahhoz fűzött kiegészítésben rögzített, saját egykori középiskolájához, a Debreceni Református Kollégiumhoz kapcsolódó tudománypártoló gesztus: 25.000 forint értékű alapítványt tesz a kémia, mineralógia, technológia és botanika magyar nyelven történő oktatása céljából felállítandó professzúra létrehozására és az összeg kamataiból fedezendő folyamatos működtetésére.
A 18. század második felében a modern állam bürokratikus szervezetrendszérenek kialakítása keretében, a (köz)egészségügyi szakadminisztráció részeként a Magyar Királyság területén új episztémikus műfaj, s egyszersmind minőségbiztosítási „intézmény”, empirikus megismerési gyakorlat és hálózatképzési eszköz jelent meg. A vármegyék, szabad királyi városok, kiváltságolt kerületek élén álló, regisztrációs feladatokkal is megbízott ún. törvényhatósági főorvosok (physicus/Physiker) egymás közötti, a birodalmi és országos szakhivatalok közötti információ- és tudásmegosztás új textuális eszközét jelentő egészségügyi jelentéseikben havonkénti bontásban, a tárgyévre vonatkozó naponkénti feljegyzéseket retrospektíve összegezve adtak számot az adott hónapra jellemző klimatikus viszonyokról, különböző természetű betegségekről, azok lefolyásáról, az alkalmazott terápiaformákról. A jelentések egyértelmű lenyomatai az államszervezési stratégiaként és gyakorlatként, adminisztratív technikaként egyaránt értelmezhető rendészet (Polizeywissenschaft) irányelvei nyomán az emberi és természeti erőforrások megismerését a középpontba a helyező kormányzati törekvéseknek. A tartalmi elemek rendszerezése, az írásmód standardjainak kialakítása tekintetében a jelentési rendszer valójában II. József időszakában kezdett igazán szakszerűen működni. Az adott törvényhatóság orvosának felkészültsége, elhivatottsága, az alkalmazott megfigyelési kategóriák és lejegyzési rendszerek függvényében azonban jelentős lokális különbségek figyelhetők meg. Az 1770 és 1848 közötti időszakra vonatkozóan a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában rendelkezésünkre álló egészségügyi jelentések alkotta hatalmas szövegkorpuszból az itt közreadott két minta jól illusztrálja a különböző írásmódokban rögzült korabeli regisztrációs technikákat és a betegségek diagnosztizálása, megnevezése, az alkalmazott gyógymódok tekintetében megmutatkozó standardizációs igényeket.
A késmárki főorvos Engel János Jakab (1717-1793) 1784. évre vonatkozó mintegy 15 fóliót kitevő, terjedelmesnek számító egészségügyi jelentésében a hippokratészi tradíciót követve, a konstitúciós tan szemléleti keretében foglalja össze havonkénti bontásban a légköri viszonyokat és az időjárási jelenségekkel összefüggésbe hozott jellemző betegségképeket, több helyen részletes leírást ad az adott betegség variációiról, életkor- és/vagy nemspecifikus lefolyásáról, valamint az alkalmazott gyógymódokról és általában minden, az egészség és betegség állapotaival összefüggésbe hozható jelenségről. Ennek megfelelően Engel szövegében összesűrűsödve jelennek meg az emberi és természeti erőforrások alapfogalmakhoz kapcsolható egyedi betegségek, járványok, népbetegségek, életmód, a klimatikus viszonyok és marhavész alkategóriák, valamint a testfelfogás kulcsszó alá rendelhető, a különböző betegségképeket megjelenítő betegségmagyarázatok, betegségtünetek, betegség általános lefolyása, ugyanazon betegség variációi, betegség fordulópontjai, terápiaformák, az öngyógyítás megrögzött rossz szokásai. Engel a jelentés elkészítéséhez alkalmazott, az adminisztráció főfogalom részeként értelmezhető írásmódról szövege bevezető részében maga nyilatkozik. Egyértelmű utalást tesz arra, hogy privát használatra szánt, mintegy nozológiai adattárként vezetett orvosi naplójába („Tage-Buche”) az év során a betegágyak mellett szerzett megfigyeléseinek naponkénti bejegyzései alapján, azokat összegezve állította össze 1785 márciusában a rá bízott területen élők egészségügyi viszonyairól szóló, az előző évre vonatkozó jelentését.
Conrád József (1750-?) és Czepecz János (1756-1788) soproni főorvosok 1785. évre vonatkozó, közösen jegyzett rövid, mindössze hat fólió terjedelmű jelentésében viszont a fő hangsúly a tárgyév folyamán regisztrált betegségek teljes spektrumában a korai orvosi statisztikára jellemző számszerűsített információszolgáltatásra helyeződik. A konstitúciós tan értelmezési hagyományának megtartásával a légköri viszonyok taglalását, a belső, vagyis orvos által észlelt betegségek, majd a külső, azaz sebészeti beavatkozást igénylő betegségek jól áttekinthető, szinoptikus sűrű leírása követi. A jelentés utolsó részében többféle bontásban (az előfordult különböző egyedi betegségekben szenvedők számszerű megadása, korcsoportonként az adott évben elhalálozottak száma, tanult orvos/sebész/bába szolgáltatásait igénybe vettek száma, halvaszületések és elhalálozottak száma), vizuálisan is átlátható formában - hol táblázatba rendezve, hol felsorolásjelleggel - jelennek meg immáron számszerűsített formában az egyedi és népbetegségek és maguk a betegek. Éppen ezért a két soproni orvos jelentésének fogalmi hálója az Engel-féle szövegnél még fókuszáltabb képet mutat: egyértelműen uralja a rendészet-alapú szemlélet, s ezen belül az orvosi statisztika módszerének használata.
Az egészségügyi jelentések struktúrája által meghatározott megfigyelési rendszerben az orvosok az időjárási és légköri viszonyok és egyéb topografikus körülmények havonkénti (de esetenként naponkénti) feljegyzésével, a megfigyelt rendkívüli vagy egyedi betegségek, népbetegségek, járványos megbetegedések számszerűsítésével, nozológiai-rendszertani besorolásával és elemzésével, fejlődésük, krízisük, lefolyásuk és kimenetelük, valamint az alkalmazott terápiás törekvések szisztematikus leírásával lényegében párhuzamos sorozatokat hoztak létre. Eme sorozatok elviekben lehetővé tették lokális szinten a jelentést készítő orvos, országos és birodalmi szinten a különböző adminisztratív grémiumok (a Helytartótanács Egészségügyi Ügyosztálya, a protomedicus hivatala, a bécsi és pesti egyetemek orvosi fakultásai) szakemberei és hivatalnokai számára az információk folyamatos ellenőrzését, archiválását, s ami a megismerés szempontjából a leglényegesebb, az analógiák alapján történő folyamatos összehasonlítást. Az egyes törvényhatóságokból a központi szakadminisztráció különböző hivatalaihoz beérkező jelentésekbe foglalt számszerű és tematikus sorozatok egybevetése lehetővé tette a betegségek közötti ok-okozati viszonyrendszerek, rokonságok, esetleges új összefonódások rekonstruálását, s ezzel akár új tudáselemek megjelenését.
A közölt forráskorpusz szövegei rávilágítanak ugyanakkor arra is, hogy vizsgált korszakunk tudományossága megmarad a kanonizált autoritások olvasása/újraértelmezése/jegyzetelése és a betegágy mellett tett megfigyelések, a látható betegségjegyek alapján nyert adatok spontán felhalmozása, összegyűjtése, leírása, rendszerezése mellett. Másfelől viszont – miként azt az egészségügyi jelentések formai és tartalmi elemei, szakmai konszenzus alapján összeállított standard megfigyelési kategóriái és nyilvánvalóvá teszik – megjelenik az összegyűjtött információk a közjó szolgálatába állításának, gyakorlati hasznosíthatóvá tételének, ok-okozati viszonyrendszer felállításának az igénye. Az időtényező figyelembe vételével a láthatatlan, az élet belső történéseihez köthető funkciók megtervezett kutatómunka keretében történő vizsgálata, analízise azonban még nem vált az orvosi gyakorlat szerves részévé.