Történettudomány klasszika-filológia esztétika

BALOGH Piroska

Történettudomány, klasszika-filológia - esztétika

A Koppi Károlytól, Budai Ézsaiástól, Schedius Lajos Jánostól és Johann Christian Engeltől közölt szövegek közös műfaji jellemzője, hogy a korabeli professzionális tudományos értekezés egy-egy jól körülhatárolható alcsoportját képviselik. Koppi Károly értekezése saját egyetemes történeti monográfiájának önállóan is értelmezhető módszertani bevezetője. A Praelectionum historicarum tomus I. címet viselő monográfia egyébiránt az 1780-as és 1790-es években tankönyvként is használatos volt a pesti egyetem bölcsészkarán. Az egyetemes történelemről Nagy Sándor haláláig ad áttekintést, folytatása nem jelent meg, Koppi további korszakokra vonatkozó koncepciója kéziratos előadásjegyzetekből rekonstruálható. A kötet bevezetőjeként közölt, számos lábjegyzettel ellátott, kiválóan strukturált szöveg a módszertani értekezések mai követelményeinek is megfelel, mind formájában, mind tartalmában, mind pedig hivatkozási módszereiben. Rövid módszertani bevezető tanulmányt a kortárs történészek közül talán a leginkább következetesen Johann Christoph Gatterer, Koppi egyik fontos mintája alkalmazott, többek között épp az egyetemes történelemről írott köteteiben. Koppi bevezetője viszont nemcsak terjedelmében hosszabb, hanem komplexebb is: nem csupán tárgyának fogalmi kereteit, időbeli és térbeli kiterjedését definiálja, hanem kutatásmódszertani és tudománytörténeti áttekintést és útmutatást is ad, részletes jegyzetapparátusban jelöli ki a szakirodalmi hátteret, ezzel egyedülálló betekintést nyújtva a korabeli kutató-történész műhelyébe.

A másik három értekezés ennél is egyértelműbben kapcsolódik a göttingeni filológiai műhelyhez, azon belül is Christian Gottlob Heynéhez és a Commentationes Societatis Regiae Scientiarum Gottingensis című, részben Heyne által szerkesztett folyóirathoz, melynek címe is világosan utal e műfaji alcsoportra, a tudományos kommentárra. Schedius és Engel értekezése kifejezetten Heyne ösztönzésére született, mindkettőt göttingeni egyetemi hallgatóként írták, és tudományos díjat is nyertek vele. Budai esetében a személyes kapcsolódás Heynéhez nem ennyire erős, de a professzor órái kétségtelenül nagy hatást gyakoroltak rá, amikor értekezését göttingeni tanulmányainak lezárásaképp megírta. Ezek a latin nyelvű értekezések, pontosabban, amint címük is mutatja, kommentárok, szaktörténeti témákat dolgoznak fel, kiterjedt forrásismeret és szakirodalom alapján: a klasszikafilológus Budai kommentárja tudománytörténeti, az esztéta Schediusé vallási antropológiai, a történész Engelé pedig államelméleti-statisztikai témát boncolgat. E kommentárokban a feldolgozás során a megszokott lineáris narratívaképzés helyett alkalmazott hármas módszertan a rendelkezésre álló szaktudást újrarendezi: ezek az értekezések egy genetikus módszer alkalmazásával hatástörténetet, komparatív és feltérképező módszerrel kontextusképzést, alakulástörténeti áttekintéssel pedig a vizsgált jelenség főbb karakterisztikumait adják. Ez a tudásrendező módszer a végkövetkeztetések során olyan aktív és innovatív tudásképzést eredményez, melynek mindig van valamennyi aktuálisan fontos és pragmatikus vonatkozása, akár vallási, akár politikai, akár kulturális tekintetben. Ezek a történeti értekezések tehát mindig elsősorban a jelenről és a jelenhez szólnak, anélkül, hogy történetírói hitelük, a mögöttük álló történeti kutatás alapossága és revelatív mivolta elveszne.

Ezek a műfaji keretek egyértelműen meghatározóak abban a tekintetben, hogy a projektünk során vizsgált fogalomkészlet milyen módon és milyen összetételben jelenik meg az egyes értekezésekben. Koppi Károly történeti kutatásmódszertani értekezése abban a tekintetben kiemelkedik a négy értekezés közül, hogy metodikai tárgya miatt metaszövegként működik, azaz nem konkrét tudománytörténeti, vallástörténeti vagy államelméleti témát mutat be és jár körül, hanem arra reflektál, milyen kutatási módszerekkel ismerhetők meg és írhatók le a különféle történeti jelenségek. Ennek következménye az, hogy a vizsgált fogalomkészletből egyértelműen és szinte monolit módon uralja Koppi szövegét a történetiség alapfogalma. Ezen belül a történeti források, korszakok, alapfogalmak bemutatása mellett kiemelt szerepet kap a történeti kutatás és a történetírás módszertana, valamint a történetírás során meghatározó segédtudományok hasznainak részletes bemutatása. Ez jól mutatja, hogy Koppi a kötetét olvasó egyetemi hallgatókat és tudósokat nem egyszerűen információval és koncepcióval látja el az egyetemes történelem kapcsán, azaz nem csupán egy narratívákba ágyazott tudást ad át számukra. Koppi a történelmet voltaképp történeti kutatásként mutatja be, vagyis alkotófolyamatként, és ezt szeretné olvasóival elsajátíttatni: tudásképzési metódusokat ír le, mégpedig igen sokoldalúan. Koppi bevezetője azt mutatja meg nagyon egyértelműen, hogy a professzor nem történeti narratívák elsajátításában látja a történelem lényegét, hanem a történészkutatói gondolkodás- és látásmód elsajátításában – nem történelmet tanít, hanem történésznek lenni tanít. Éppen ezért a módszertani dominancia mellett a tematikus tudásátadás történelemre vonatkozó, annak tudományos karakterét meghatározó alapfogalmai, melyek jellegzetes alapfogalmai a Gatterer kézikönyveiben található bevezetőknek is (társadalom, hatalom, emberi erőforrások, természeti erőforrások), Koppinál csupán jelzésszerűen vannak jelen.

A három kommentár fogalomhálója ugyancsak azt mutatja, hogy szerzőik célja nem elsősorban egy általuk megképzett történeti narratíva adatszerű információinak átadása volt. A fogalmi háló mindhárom esetben egy központi, a kutatás spektrumát meghatározó látásmód köré rendeződik. Budai értekezésének domináns kulcsszavai: emberi erőforrások, kultúrtáj, természetfelfogás. A három kulcsfogalom, különösen, ha az alájuk rendelt fogalmi csoportokat is figyelembe vesszük (kulturális klímaelmélet, urbanitás, népsűrűség, vallás, anyanyelv), mutatja, hogy az értekezés az emberi kultúra regionális eloszlását, mai szóval élve, a tudásáramlás lokalitását vizsgálja, és ágyazza be a társadalom (társadalom) és a történetiség (történetiség) kontextusába. Az értekezés az ókortól a kortárs jelenig húzódó időspektrumban mozog, térbeli spektruma szintég tág, bár alapvetően Európa-centrikus. Bár a szöveg számos tényszerű információt is rögzít, a fenti, erősen fókuszált fogalmi hálónak köszönhetően nem ezek felsorolása, hanem a tudástörténeti összefüggések láttatása határozza meg. Egyszersmind arra is remek példa a szöveg, hogy Budai Ézsaiás alapvetően klasszika-filológiai képzettsége és érdeklődése hogyan alakul át azáltal, hogy az emberi kultúrára, szokásokra és ezek térbeli elrendeződésére vonatkozó, klasszika-filológusként (is) gyűjtött információit nem karakterizálásra használja (vö. nemzetkarakterológia), hanem a tudásáramlás folyamatainak megfigyelésével köti össze.

Schedius értekezésének fogalmi hálója még fókuszáltabb: egyértelműen domináns alapfogalma a rítusok. Mint e fogalmi csoport alárendelt fogalmai (szentségek, misztériumok) mutatják, az értekezés fő módszertani újítása az, hogy a katolikus szentségtant összekapcsolja a görög-római, illetve ázsiai vallástörténet misztérium-jelenségével, és így ad magyarázatot a szentségekre vonatkozó titoktartási fegyelem mellett számos, a reformáció révén még inkább középpontba helyezett vallási szokásrend kialakulására. Ennek megfelelően az értekezésben ugyancsak jelenlévő, az ókortól a kortárs jelenig húzódó időbeli spektrum történetisége elsősorban egyháztörténeti kontextusként (történetiség) rajzolódik ki. Az adatokban, forrásokban bővelkedő érvelést ez a nagyon erősen a módszertani újításra, az összehasonlító látásmódra összpontosító fogalomhasználat teszi rendezetté, ennek mentén fogalmazódnak meg a Schedius kortárs vallási közegét is érintő következtetések. Erre a domináns, monolit fogalmi összpontosításra szükség is van, mert az esztétikaprofesszor Schedius elsősorban szöveges forrásokat értelmez, mégpedig igen nagy számban, mikrofilológiai módszerekkel. Ez a nagyszámú szövegértelmezés pedig könnyen átláthatatlanná, pusztán kultúrtörténeti érdekűvé tenné az értekezését, ha nem telepítene rá egy jól fókuszált kérdésfeltevést és fogalmi hálót. Másfelől a monolit fogalmi háló az olvasó erős előfeltevéseinek felülírását is szolgálja. Schedius szövegelemzéseinek fő célja, hogy a korábban hagyományos egyháztörténeti kontextusban olvasott szövegeket és értelmezett jelenségeket egy sajátos, antropológiai szempontú vallás- és kultusztörténeti látószögből értelmezze át. Ahhoz ugyanis, hogy az értekezés következtetéseit megértse, az olvasónak el kell vonatkoztatnia a szentségtan vallási, teológiai, adott esetben személyes jelentőségétől, el kell fogadnia, hogy a vizsgált, rítusokra összpontosító nézőpontból a katolikus szentségek a görög misztériumokkal egy kategóriába eső, együtt kezelhető és hatástörténeti szempontból együtt is kezelendő jelenségek, voltaképp kulturális szimbólumok.

Engel értekezésének fogalomtérképe látszólag a leginkább széttartó és a leginkább komplex az itt közölt három commentatio közül. Az értekezés két leginkább meghatározó fogalma az igazgatás és adminisztráció és a hatalom. Az előbbit, ahogyan az alárendelt fogalmak (magisztrátus, népgyűlési jogkörök, uralkodói hatáskörök, diszfunkciók) szépen kirajzolják, egyfajta gépezetként, mechanizmusként írja le Engel, terminológiájára világosan hatással vannak a korabeli statisztikai leírások. A hatalom fogalomkörében az államforma, a törvények és a föld elosztása kap prioritást. Ez utóbbi mintegy váz- és keretrendszerként, az előbbi pedig e szerkezetet működtető fogaskerekekként van jelen: jól mutatja, hogy Engel értekezésének fogalomtérképe voltaképp egy állam-modell megképzése irányába mutat. Ennek a modellnek azonban nem csak strukturális alkotórészei vannak: megjelenik az államba betagozódó emberi közösség, a társadalom képe. A társadalom kulcsfogalma éppen ezért elsősorban a társadalmi tagozódás, rétegződés bemutatását jelenti itt, az emberi erőforrások kulcsfogalma életmódbeli rétegződést mutat ki. Továbbá fontos szerepe lesz az idegenségélmény kulcsfogalmának, mely a közösség határait jelöli ki az ellenségképek és az asszimiláció jegyeit vizsgálva. Engel értekezésének fontos nóvuma tehát nem csak abban rejlik, hogy az ókori és jelenkori államképződmények között párhuzamot von, sokkal inkább a statisztikai alapfogalmakra építő államleírás kidolgozott használata fontos itt a kortárs államalakulatok irányában: nemzetkarakterológia helyett modern államkarakterológia bontakozik ki a háttérben.

Látható, hogy bár az értekezések szerzői három különböző diszciplína, a történettudomány, a klasszikafilológia és az esztétika irányából érkeznek, értekezéseik fogalomkészlete egyszerre jeleníti meg a diszciplínájukból fakadó specifikus látásmódot (tudománytörténet, szimbólum- és kultusztörténet, statisztikai államleírás), illetve az e specifikus problémákat összekapcsoló, átjárhatóvá tévő szempontrendszert. A szakdiszciplínák közötti átjárhatóság legfontosabb elemei a történetiséghez való cizellált viszony, illetve a már említett, hármas módszertani eljáráson alapuló, göttingeni „filológiai” metodika alkalmazása. Ez jól mutatja, hogy olyan tudománymodellről van szó, amely az ún. göttingeni paradigma sajátságainak megfelelően a diszciplinarizálódás mellett is szem előtt tartja a szaktudományok közötti átjárhatóságot, és amely lehetővé teszi, hogy az egyes filológiai szaktudományok mintegy egymás segédtudományaiként működhessenek. A történetiség sajátos felfogása, a segédtudományok specifikus, mégis összefüggő rendszere, illetve a pragmatikus kérdéseket is szem előtt tartó, innovatív kutatásmódszertan alkalmazása egyben Koppi módszertani értekezésének három fontos sarokköve: a három kommentárban pedig mintegy az így leírt módszertani modell működését tanulmányozhatja az olvasó.